szerző 2008-tól
Fedél Nélkül 2019. június 27. 651. szám
Véletlenszerű dolgok sorozata okozta, hogy írni kezdtem.
Másfél éves főiskolás voltam vendéglátóipari szakon, amikor lelkes amatőrként lejártam a főiskola sakk-körébe. Győzelemre semmi esélyem nem volt, lemostak a pályáról a profik.
Hogy fejlődjek, a legendás sakknagymester, Alexander Kotov szakkönyvét kerestem a könyvtárban, közben egy érdekes cím vonta magára a figyelmemet. A kvalitatív és kvantitatív verselemzés. A szavak jelentését sem ismertem. Kivettem a vékony kötetet a Kotov könyvvel együtt és elolvastam. Arról írták, hogyan épül fel a vers. Minden versforma, kezdve az időmértékessel, az ütemhangsúlyoson vagy a szonetten át a balladákig benne volt, rímképlettel precízen.
Gondoltam, kipróbálom, írok minden versformában. És írtam. Soha azelőtt nem, de akkor írtam tizennégy verset. Elküldtem a Magyar Ifjúság irodalmi szerkesztőségébe. Két hét múlva jött válasz, ma is tudom idézni, annyiszor elolvastam, nem volt öröm. A szerkesztő írt ugyan lényeglátásról, formaérzékről, de nem találta egyéni hangomat, és a szabályos forma mögött, a szív átütő erejét.
Úgy éreztem, akkor ez nem az én világom. Az egész paksamétát bedobtam a fiókom mélyére, meg sem néztem húsz évig, de akárhová sodort az élet, vittem magammal.
Már hajléktalanként éltem, amikor a szállón szemembe tűnt a hirdetmény egy országos vers- és próza versenypályázatról. Gondoltam, ezek a versek itt hevernek, ha most sem, akkor soha!
Beküldtem őket és nyertem! Első díj, pénzdíj és dedikálás – mert egy antológiába is beválogattak.
Ekkor ismét a véletlen hozta, hogy megírtam az első prózámat. Az Írók Boltjában kellett volna dedikálni délután háromkor. Utcaseprőként dolgoztam, munka után haza siettem, hogy klakkba frakkba vágjam magam. Nem értem oda! Helyette írtam meg első novellámat, Az utcaseprő és a dedikálás címűt.
Az azóta eltelt tizenkét évben nagyjából száz művet írtam. Nagy részük próza. Rengeteget olvastam egész életemben, mindig prózát. Írni is azt szeretek. A saját költészetemről, bár azóta sok elismerő szót is kaptam, a Magyar Ifjúság szerkesztőjének a véleménye ivódott belém.
szöveg: Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor
Töprengés
(Elnézést kérek a tisztelt – és érintett –
Nyugatos költőktől)
A szobámba ma reggel beköszöntött az ősz
és az agyamban suhant nesztelen
– nem volt kedvem verset írni –
csak álltam az erkélyen komoran, meztelen.
Aztán valami dolgom volt az utcán,
nagy tócsák voltak szanaszét,
s ahogy keresztülléptem egyen,
nadrágom szára beleért.
Beleért a nadrágom szára,
épp a tócsába ért bele,
és csupa nadrág lett a tócsa,
és a nadrág is tócsával lett tele.
Egy pillanatig azt képzeltem,
a vízözön, s Noé bárkája jön felém,
és mint egy nyirkos, nagy kanálisból
ömlött a gyűlölet belém.
Bokáig a latyakban álltam,
és láttam, csupa sár a föld,
és lucskos volt minden, mint a káposzta,
amit nekem a nagyi főz.
Láttam a szennyet, a rosszat,
ami a Földön ordasként suhan át,
rám dőlt a világ minden piszka,
és nem találtam a piszkafát.
És bárhogy néztem, egyre láttam,
egyszerre mindent láttam én,
és nem tett jót a derekamnak,
hogy összevissza fáztam én.
És láttam, hogy nincs remény, csupán a rosszra,
és őrültség, hogy jó vagyok,
mert talán nem is vagyok én jó,
csak hazudok egy jó nagyot.
Hazugság, ha tollat fogok
– s visszahullik rám a vád –
most abbahagyom ezt a verset,
mert kiröhög a nagyvilág…
